2016. szeptember 26., hétfő

Két könyvről röviden

Amik nem igazán nyerték el a tetszésemet:


Jude Morgan: A bánat íze

Először a könyv gyönyörű borítójára figyeltem fel, utána persze elolvastam a fülszöveget is, ami alapján nagyon ígéretesnek tűnt a könyv, így fel is került gyorsan a várólistámra.

A történet a Brontë nővérek életét meséli el, a gyermekkoruktól kezdve, egészen az íróvá válásukig. Biztos voltam benne, hogy ez a könyv nekem nagyon fog tetszeni. Angol vidék, angol írónők, különleges életutak.

Nem mondom, hogy rossz könyv volt, inkább csak engem talált meg rosszkor. Az is igaz, hogy a Brontë nővérek munkásságában sem mondhatom magam túlzottan jártasnak, egyedül Emily Brontë Üvöltő szelek című könyvét olvastam már régebben, az akkor tetszett.

A Bánat ízétől erősen depresszív hangulatba kerültem, ugyanis a nővérek élete egy tömény szenvedés volt. Jó, nyilván most túlzok egy kicsit, de akkor is. Felháborított, az apjuk viselkedése, a testvérüké, sőt néha az övék is, hogy sokszor nem voltak képesek kiállni magukért. 

Azt nem tudtam róluk, hogy kezdetben álnéven írták és adták is ki a könyveiket, még az apjuk sem tudott a dologról. Még akkor sem, amikor már híresek lettek a könyveik, a lányok nehezen szánták rá magukat, hogy elárulják neki titkukat. Charlotte, Emily és Anne, végig távol maradtak tőlem, de az életük az megérintett.






Mitch Cullin: Mr. Holmes


A filmet már láttuk korábban, az tetszett, így azt hittem már tudom mire számíthatok, amikor elkezdtem olvasni ezt a könyvet. Azt gondoltam, hogy már ismerem a  történetet, semmi meglepetés nem érhet... hát nem ez történt.

A könyv egy bizonyos pontig teljesen rendben volt, olyan volt, mint a film. Egy szép lassan folydogáló történet, főszerepben az idős Mr. Holmes-szal, megismerhettük, láthattuk, amint vidéken a méheivel tölti mindennapjait, elkísérhettük még az utolsó nagy utazására Japánba, visszaemlékezésein keresztül pedig a legutolsó esetét is megismerhettük (ami számomra elég zavaros volt). 

Aztán a könyv egy pontján, mondhatjuk úgy, hogy a tetőpontján, a történet a filmhez képest számomra egy felháborító, érthetetlen, és furcsa fordulatot vett. És így már az egész könyvet értékelhetetlennek éreztem... 

Szóval szembetaláltam magam egy olyan ritka esettel, amikor a könyvből készült film százszor jobban tetszett, mint maga a könyv.

Szerintem az író is elszégyelhette magát, legalábbis én remélem, hogy ezt tette, amikor megnézte a filmet, és a homlokára csapott, hogy á, valóban nekem is inkább így kellett volna befejeznem a történetet.  Meg amúgy is, hogy jövök én egyáltalán ahhoz, hogy egy másik író teremtményét, a saját hasznomra a sárba döngöljem.
Nagyon mérges vagyok, annyira utálom az ilyen drasztikus, ugyanakkor teljesen értelmetlen, sehová sem vezető befejezéseket.



Zsófi

2016. szeptember 23., péntek

Leitner Olga: Púder nélkül

Nőkről, anyákról, a világról, rólam...

Szingli vagy és valakinek ez nem tetszik?
Anya vagy és úgy érzed, nem vehetsz fel egy normális ruhát, mert beszólnak?
Néha az élet minden területén elvárják,  hogy nő legyél, és ezt nem bírod?
Fiatalnak érzed magad, de látva a tiniket úgy gondolod, hogy egy évezred választ el a mai trendektől?
Nem mindig jó a szex?

Egy kicsit mosd le a púdert, és kezeld lazán a dolgokat! Leitner Olga legújabb könyvében eredeti, sőt néha meghökkentő válaszokat találsz többször feltett kérdésekre. Ha kell egy kis leitnerolgis sodrás, ha kíváncsi vagy egy valódi nő néha megalkuvást nem tűrő véleményére, akkor épp azt a könyvet tartod a kezedben, amit neked találtak ki.

Azt hittem Leitner Olga ezen könyvén is jót nevetgélek majd, mint a "csodddálatos férfiak"-on, de inkább az volt a jellemző, hogy állandóan válaszolhatnékom támadt a szerző kérdéseire, vagy éppen elgondolkodtam, hogy  tudnék-e éppen az adott kérdésre egyáltalán felelni valamit.  Kipróbálom. :)

Miért is jó nőnek lenni?
Nem olyan könnyű ennek a kérdésnek a megválaszolása, mint amilyennek tűnik. Mert nőnek lenni valószínűleg jó, de szerintem a férfiak is meg vannak elégedve azzal, hogy férfiak. Úgy általában. 
Jó nőnek lenni azért, mert úgy egyáltalán, jó lenni. Élvezni az életet, a családunkat, a szeretetet, a szerelmet, mindenféle érzelmeket tapasztalni meg, kalandokat élni át, imádni a természetet, szeretni állatokat, űzni hobbikat, hallgatni jó zenéket és olvasni könyveket. De eddig azt hiszem mindezt egy férfi is írhatta volna.
Szeretek nő lenni, mert élvezhetem a szép és csinos ruhákat (már amikor nem vagyok lufi, és ki vagyok békülve az alakommal, és nem éppen egy jótékonyan takaró zsákban lebzselnék legszívesebben), szeretem, amikor frissen elkészült szuper frizurával kilibeghetek a fodrásztól, imádok turkálókban turkálni, könyvesboltban böngészni és írószerek között matatni a boltokban. Jézusom!! Nincs egyetlen kifejezetten női tulajdonságom sem??!!  

Szóval akkor marad az anyaság, ami kifejezetten csak az enyém. Ezért is jó nőnek lenni. Hogy megélhettem a születés/szülés csodáját (többször is, bár hozzáteszem, éppen akkor szívesen meséltem volna viccet én is, mint ahogy a férjem és az orvosom tette, miközben én palacsintává lapítottam egy fotelban üldögélve egyetlenem kezét, és legkisebbünk éppen világra száguldotta magát), de csoda volt az na, ebből is látszik, hogy a férfiak mennyire mások. Mintha kicsit, de csak egy kicsit érzéketlenebbek lennének, mint mi nők, de tényleg csak egy icipicit. 
Egyszerűen maradjunk annyiban, hogy igazából nem tudom, miért szeretek nő lenni. Azt tudom, néha miért szeretném kipróbálni a férfilétet.  Nem a borotválkozásért az tuti, és nem is a háztartásban végzett dugulási munkálatokért, no és a zoknijaimat sem szeretném szerteszét hagyni a lakásban, hanem azért, hogy megértsem, miért tudnak órákig autókról beszélgetni, miért nem érdekli őket mélyrehatóan, hogy mi van egy rosszkedvű (boldogtalan, hisztis, boldog) nő fejében, miért kedvenc kérdésük a "mit eszünk, a mikor eszünk és a mit főztél",  miért nem tudnak egyszerre többfelé figyelni, miért nem szeretnek szerelmes könyveket olvasni, miért nem dobják ki az üres wc papír gurigát, pedig eszük ágában sincs kreatívkodni belőlük  (igen, Olgi ez nálunk is ismerős:)) és miért olyan mások, amikor több férfi összegyűlik és viháncolnak, mint valami éretlen kiscsikók.  Még az is lehet, hogy megérteném őket. :)
Na tessék, a kérdés az volt, hogy miért jó nőnek lenni, én a végén oda lyukadtam ki, miért lennék férfi pár napra.  Na az is biztos, hogy ha egy férfit megkérdeznénk, hogy miért jó férfinak lenni, nem bonyolítaná ennyire túl a választ. :)

Kipróbálnám ugyan pár napra a férfilétet, de azért jobb inkább nőként élni, mert  jó az nekem, hogy nem én húzom ki a kukát  a ház elé, csak akkor, ha a férfi elfelejti, nem én cserélem ki a villanykörtét, csak abban az esetben, ha már pár hete járok elemlámpával a mellékhelyiségbe, és meguntam a szobában a gyertyás hangulatvilágítást, ha nem én cserélem ki az autóban az elromlott gyertyát, aztán szégyenszemre nem én kullogok el vele a szerelőhöz, mert nem is az volt a baja, nem én kergetem a kutyát seprűvel, hogy másnap újat vehessek, mert férfiúi hévvel lengetés következtében kettétört. Na nem a kutya, hanem a seprű.

Száz szónak is egy a vége, szeretek nő lenni. Ha nem értitek miért, az azért van, mert nő vagyok. :D

Most visszatérek az értékelésem alapját képező könyvre. Lehet Leitner Olgával nem egyetérteni, de éppen ennyit lehet helyeslően bólogatni, lehet a  könyvét utálni (mert lesznek olyanok, mindig vannak, és engem sem talált meg minden téma), de éppen ennyire lehet szeretni is. Éppen olyan érzéseket vált ki, mint amikor több barátnő összeül, és beszélgetnek. Amikor véget ér a traccsparti, akkor hazamennek, és telefonon kibeszélik a másikat, a harmadikat, mert ... ezért vagy azért, a nőknek egyszerűen nem kell nagy ok arra, hogy ezt megtegyék.



Ez a könyv nem szól másról, csak rólunk, a nőkről, Leitner Olgáról, a férfiakról, a gyerekekről, a többi  nőről, a szinglilétről és a szerelmes létről. Szexről, kapcsolatokról, tapasztalatokról. Mindez Leitner Olga szókimondó stílusában, ami nálam néha erős volt, de úgy általában bírtam. Határozottságot mindenesetre szívesen tanulnék tőle. Elgondolkodtatott, kikapcsolt, megnevettetett, és szórakoztatott. 
(Nem titkolom, nehéz volt pontoznom, akartam neki igen  határozottan 7 pontot is adni, ebben az esetben nagyon távol állt tőlem a téma, a stílus, volt pillanat, amikor 10-et, a végére marad 8.)

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

8/10

Bea

2016. szeptember 22., csütörtök

Vancsó Éva (szerk.): Ajtók és átjárók

A Főnix Könyvműhely „Ajtók és átjárók” című fantasy antológiája tizenhárom történetet rejt arról, hogy milyen veszélyekkel és kalandokkal járhat kinyitni egy ajtót. Rejtőzhet mögötte újabb átjárók sora, egy titokzatos kert, egy teljesen idegen világ, esetleg tündérek, törpök, trollok várhatják a gyanútlan utazót. Ráadásul sok átjáró kétirányú, így aztán garázdálkodhatnak vérfarkasok Debrecenben vagy alvilági démonok Budapesten. 
Az antológia különlegessége, hogy a megható emberi történetek, a klasszikus, könnyed kalandok és az urban fantasy novellák tökéletesen megférnek egymás mellett. Mindenki találhat benne ízlésének, hangulatának megfelelőt.

A fantasy, mint stílus nagyon távol áll tőlem, de úgy gondoltam, hogy ezzel a novelláskötettel teszek egy próbát. Mégsem olyan nagy lélegzetvételű, mintha egy regénybe vágnám a fejszémet, kis lépésekkel barátkozhatunk egymással.

A kötetben szereplő 13 novella közül voltak olyanok, amelyek nagyon tetszettek,  és voltak, amelyek kevésbé. Volt, ami nagyon távol állt tőlem, de azért igyekeztem barátságot kötni vele. Néha sikerült, néha nem. Akkor merültek fel kifogásaim olvasás közben, amikor kurtán-furcsán, hirtelen lett vége a történetnek.  Amúgy is nehezen tudtam átvenni a hangulatát, de amikor sikerült, már ott voltam a történetben, akkor egyszer csak vége lett. Persze vannak efféle szépirodalmi és egyéb novellák is, úgyhogy itt nem a fantasy jelleggel volt bajom, alapból nem annyira kedvemre valók a hirtelen véget érő történetek. 

Nincs ellenemre, sőt esetenként szeretem, ha gondolkodni kell a történetek végén, a könyvben ilyen lehetőségeket is kaptam, és mivel a műfajban való járatlanságom okán, halvány elképzelésem sem volt arról, hogyan néznek ki egyes teremtmények, a képzelőerőmet és a fantáziámat igazán meg kellett dolgoztatnom. 

Olyan volt ez nekem, mintha egy elvarázsolt kastélyban járnék, rácsodálkoztam erre a világra, kíváncsian vártam mit hoz a következő történet, milyen világra nyílik a soron következő ajtó. Varázslók, csontvázfarkas, rúnajelek,sárkányok, démonok, nexusok, mágia, máguskirály, vérfarkasok,arkánum, manók,orkok, vámpírok, mind-mind távoliak számomra, ám most kinyitottam az ajtót a világukra és tettem egy rövid kirándulást.

Nem mondom, hogy gyakran szeretnék velük találkozni, de igazán rendkívüli kalandokban lehetett részem ezeket a történeteket olvasva, és hálás vagyok, hogy valamiféle mágia a kezembe varázsolta a könyvet.


Élveztem, jól szórakoztam, egy-két történetben szerelem, szeretet is helyet kapott, még megható írást is olvastam, amit egyáltalán nem vártam, elégedett vagyok a könyv nyújtotta élménnyel.

Azt gondolom, ha valaki hozzám hasonlóan járatlan a fantasy világában, de szeretne egy kicsit bekukkantani, annak megfelelő választás lehet akár ez a könyv, segítségével képet alkothat arról, hogy érdekli-e ez a műfaj, szeretne-e egyáltalán a témában még olvasni. Az a véleményem, hogy én fogok még kirándulást tenni ilyen témájú könyvek, történetek felé, ha nem is túl gyakran, de szeretnék még benézni, óvatosan barátkozni ezzel a műfajjal.

A könyvet köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

8/10

Bea

2016. szeptember 21., szerda

M.O.Walsh: Fényed ki ne hunyjon

A louisianai Baton Rouge-ban a nyári délutánok tikkasztó hőségében nap mint nap összejönnek a szomszédok, hogy együtt főzzenek, hideg sört igyanak és beszélgessenek. Az itt élők figyelnek egymásra. Amikor azonban 1989 nyarán a tizenöt éves Lindy Simpsont a házuktól néhány méternyire megerőszakolják, kiderül, hogy a látszólagos idillnek is megvan a maga sötét oldala.

Az apró, zárt közösségben több gyanúsított is akad. Például a félelmetes Bo Kern, aki a gimnázium után is a szülei nyakán élősködik; a néhány házzal lejjebb lakó Jason Landry; annak nevelőapja Jacques, a kétes hírű pszichiáter; valamint a szemközt élő kamasz fiú, aki a Lindy iránt érzett szenvedélyes, elvakult szerelme miatt kerül fel a lehetséges elkövetők listájára. Sok-sok évvel később ő meséli el, hogy az életet miként változtatja meg örökre a szívfájdalom, a bűn és a szerelem.


Ennek a könyvnek sikerült alaposan meglepnie. Azt hittem, hogy egy krimit kapok, amiben  egy fiatal lányt megerőszakolnak, vannak gyanúsítottak és tulajdonképpen annak kiderítéséről szól a történet, hogy ki volt a tettes. Ez a leegyszerűsítés részemről annak köszönhető, hogy az olvasás előtt közvetlenül már nem olvasom el a fülszöveget, csak akkor, amikor kiválasztom a könyvet olvasásra. Így hát erre számítottam és egy teljesen más jellegű történetet kaptam.

Az eseményeket a kamasz fiú szemszögéből követhetjük végig, akinek nem tudjuk meg a nevét. Ő mutatja be nekünk a louisianai Baton Rouge-t, az embereket, a közösséget, az iskolát, ő beszél Lindy megerőszakolásáról. A tragédia megtörténik, a rendőrség nyomoz, bár erről nem tudunk sokat, csak amennyit a kamasz főszereplő, az élet megy tovább. Megtudjuk, hogy a fiú szerelmes Lindybe, megismerjük gyermekkorukat, baráti társaságukat, csínjeiket, napjaikat az iskolában. 

Betekinthetünk családi életükbe, párhuzamosan több családéba is, megismerjük a környékbeli fiúkat, és férfiakat. Hősünk közelről mutatja be a lehetséges gyanúsítottakat, azt sem tagadva le, hogy ő maga az egyik. Azt is megtudjuk, hogyan keveredett ő gyanúba és hogyan a többiek. 

Édesanyjával élnek kettesben, két felnőtt nővére már a saját életét éli, az apja pedig lelépett. Időnként megjelenik, de csak látszatkapcsolat volt ez, vagy azért, mert az apját más dolgok érdekelték, vagy azért, mert nem találták egymással a hangot.

A gyanú egy határozatlan érzés, mégis annyira befészkeli magát az ember fejébe, hogy nehezen lehet onnan kiűzni, elég eltökélten ott marad. Annyira összezavar, hogy már magad sem tudod, mi lehet az igazság, kiben bízz meg. Így volt egy rövid ideig ezzel a fiú édesanyja is, a kétely belülről emésztette, de megtartotta magának. Éppen úgy, ahogyan az én gondolataim is csapongtak ebbe az irányba, többször is eszembe jutott, hogy vajon lehetett-e a fiú.
Akit akár meg is kedvelhetnék, sőt éreztem is iránta szimpátiát, de azzal, hogy nem ismerhettem meg a nevét, szándékosan távol tartotta tőlem az író, nem engedte, hogy erős érzelmi kapocs szövődjön köztem és a fiú között.

Lindyt, Furi Juliet és a többieket is az ő szűrőjén át ismerhetjük meg, egy kamaszfiú szemén át, akiben nagyon erősen munkálkodtak a hormonok, ugyanakkor a kamaszkori gátlások is   ugyanannyira jelen voltak. Ugyanígy a környékbeli zűrös családokat és kapcsolatokat is,  a fiú gondolatait, tetteit, és tetteinek mozgatórugóit.  Részesei lehettünk jó napoknak, rossz élményeknek és tragédiának. A fiú felnőtté válásának, a rejtély megoldódásának. 


Látszólag egy csendes, visszafogott könyv volt, azonban ez megtévesztő, mert végig pörögtek benne az események, zúdultak rám az információk, tettek és következmények, érzések és szenvedélyek. Érzelmekkel, bizonytalanságokkal, élettel teli, felzaklató, megkapó történet. Letehetetlen volt, és nem azért, mert tudnom kellett, mi történt, hanem azért, mert magával ragadott és nem engedett. 

A könyvet köszönöm az Alexandra Kiadónak!

10/10

Bea

2016. szeptember 20., kedd

Gróf Nádasdy Borbála: Ízes élet

"Saját magát mondja e negyedik kötetben is, amely ugyan szakácskönyvnek is tűnhetne a felületes olvasó számára, de mégsem az. Nem azért, mert a szerző már az első fejezetben leszögezi, utálja a recepteket, hanem azért, mert ez a kötet egy kedves vallomás  emléke, melyeket gyerekkorunkban ettünk. Nádasdy Borbála könyveiben felelevenedik mindaz, amit előző három könyvéből megismertünk; a békebeli gyermekkor a dél dunántúli kúriában, a háború és az azt követő nyomorúság évei, az 1950-es évek megaláztatásai, a helykeresés egy olyan korban, amely nem tudott mit kezdeni a Nádasdyékhoz hasonló családokkal; aztán a disszidálás, az európai sikerek, a házasságok, a gyermeknevelés és az unokák látogatásai - mindez sajátos nézőpontból, az étkezéseken keresztül. 
A grenadírmarstól az osztrigáig jutunk, és a disznóvágástól a csalánlevesig."

Könyvtári látogatás eredménye ez a könyv. Valami okból kifolyólag, mindig szétnézek a szakácskönyveknél. Én magam sem tudom, hogy miért, hiszen nem vagyok egy nagy konyhatündér. Egyszer-kétszer kipróbálok ezt-azt, de leginkább a megszokott ételeinket főzöm. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért szeretek szakácskönyveket böngészni, elképzelni, hogy de jó lenne ezt vagy azt megcsinálni, eltervezem, hogy majd kiírom a receptet, aztán az esetek nagy százalékában nem lesz semmi belőle. Ha azonban kipróbálok valamit és beválik, akkor jó eséllyel vonulhat be a gyakran készített ételeink közé.

Ilyen - szakácskönyvek előtt való nézelődés - alkalmával találtam Nádasdy Borbála könyvét, az Ízes életet. Belenéztem, és örömmel nyugtáztam, hogy ez nekem való könyv, mert nemcsak receptek vannak benne, hanem történet is. Sőt, igazából a történetbe vannak beleszőve a receptek, így ezekkel az ételekkel együtt megismerjük a szerző emlékeit is. 

Egészen gyerekkorától kezdve, amikor még a lepsényi kúriában édesanyja volt a ház úrnője és szakács főzte az ételeket, konyhalányok segédletével. Nagyon érdekes volt belelátni az akkori arisztokrácia mindennapjaiba, gyerekek és a felnőttek életébe egyaránt. 

Megtudtuk, hogyan éltek, hogyan mulattak, hogyan igazgatták a birtokot és a kúriát, hogyan bántak a munkásaikkal. Mindeközben disznóvágásról olvashattunk, a természet kincseiből főzőtt ételeket ismerhettünk meg. Volt amit ismertem már, de volt, ami új volt. Tudom például, hogy a gyermekláncfű zsenge, még nem virágzó hajtásából remek salátát lehet készíteni, de még sosem próbáltam, addig jutottam, hogy a kertben talált pitypang levelét megkóstoltam, nagyon keserű volt, és úgy döntöttem, hogy abból nem lesz saláta. Lehet, nem volt zsenge, lehet, hogy már elvirágzott. 
Pedig nagyon jól hangzik a belőle készített tavaszi vitaminsaláta, amit Nádasdy Borbála gyermekkorában minden tavasszal menetrendszerűen szedett, majd a konyhában a konyhalányok elkészítették. 
Nagyon tetszettek a gyerekkori történetei, a kenyérsütés szertartása, miszerint minden mozdulatnak megvolt az értelme, ritmusa, az, hogy nem pazaroltak el semmit, mindent feldolgoztak, hasznosítottak, tároltak, elraktak. Aztán jöttek az 50-es évek, a család meghurcoltatása, szétszakítása.

 Majd következett a disszidálás, a család szétszakadása, egy új élet  felépítése, mindez jó pár étellel és  recepttel, országok, családi történések, de nekem a gyermekkor volt a kedvencem.  Olyan volt, mint amikor egy sokat megélt asszony mesél az életéről. Néha szétszórt volt egy kicsit,  sokat utalt az előző könyveire, de azokat nem olvastam, így időnként volt bennem egy kis hiányérzet. Ebben a könyvben felvetett egy témát, aztán lezárta azzal, hogy de ez ebbenbmeg ebben  a könyvemben benne volt. 


Ettől függetlenül én élvezettel olvastam a könyvet, mind az ételleírásokat, mind az élet nagy történéseit, egy utazás volt vissza az időben, félig-meddig gasztronómiai jellegű, és egy másik világba, az arisztokrácia világába is betekintést nyerhettem. 

Nagyon egyszerű, ismerős ételek, bonyolult ételek és ismeretlen, egzotikus ételek jöttek velem szemben a könyvben, és igenis valamit biztos fogok belőle főzni. Ha mást nem, egy tejbegrízt. :D

8/10

Bea