2017. január 16., hétfő

Lucinda Riley: A hét nővér

Maia és húgai a nevelőapjuk halála után összegyűlnek a Genfi-tó partján álló gyermekkori otthonukban. Pa Salt, a különc milliárdos mindannyiukat kisgyermek korukban fogadta örökbe, így semmit sem tudnak a vér szerinti szüleikről. Az apjuk végrendelete azonban arra ösztönzi őket, hogy derítsék ki, honnan származnak. Egy-egy titokzatos tárgyat kapnak örökségül, meg egy földgömböt, amelyről leolvashatják a születési helyük koordinátáit. Maia megkezdi a kutatást a családja után, és hamarosan a világ másik felén, Rio de Janeiróban, egy omladozó villában találja magát, ahol egy féltve őrzött titokra bukkan.

Lucinda Riley új sorozatának első kötetében egy évtizedeken és földrészeken átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény főszereplője nemcsak a származásának kérdésére találja meg a választ, hanem szembesül életének meghatározó, elhibázott döntésével, és újra felfedezi az élet szépségeit.

Amikor Lucinda Riley tavaly megjelent könyvét az Éjféli rózsát ( a bejegyzésért KATT IDE) elolvastam, már akkor megfogadtam, hogy mindenképpen el szeretném olvasni az írónő korábban megjelent könyveit is, ugyanis az előbb említett könyv fantasztikus volt, a romantikus-történelmi műfaj egy igazi gyöngyszeme.
Ezt az olvasást addig-meddig halogattam, míg végül lehetőségem adódott az írónő legfrissebb magyarul megjelent könyvét elolvasni. (De most akkor tényleg ünnepélyesen megfogadom, hogy idén elolvasom a többi Lucinda Riley könyvet is.)

A hét nővér is egy nagyon jó olvasmány volt, szeretem mikor Lucinda Riley megadja nekem azt a luxust, hogy szépen hátradőlök, felteszem a lábam, és belemerülök egy újabb csodás történetébe, hagyva, hogy teljesen megfeledkezhessek a körülöttem lévő dolgokról. 

Annak pedig kifejezetten örülök, hogy ez az élmény még hatszor meg fog ismétlődni, ugyanis ez a kötet egy azonos címet viselő regénysorozat része volt. Mindegyik kötetben a címadó hét nővért ismerhetjük majd meg, akikkel már ebben a részben is találkoztunk, szóval az első benyomásaim már megvannak róluk, és már azt is tudom, melyik nővérnek várom majd leginkább a bemutatkozását.

Mint már a könyv fülszövegéből is kiderül, a könyv cselekménye egy váratlan halálesettel indul, meghal a lányok örökbefogadó apja, ez hozza össze újra őket gyermekkoruk színhelyén, a Genfi-tó közelében lévő csodálatos családi házukban.
A lányok rájönnek, hogy tulajdonképpen szinte semmit nem tudtak az apjukról, aki még a halála után is újabb meglepetés elé állítja őket, mindegyiküknek hátrahagy egy személyre szóló levelet, és egy koordinátát, és megadja nekik, a döntés lehetőségét, hogy felkutatják-e vagy sem a származásuk eredetét.

Ebben a részben a legidősebb nővér, Mai életét és származását ismerhetjük meg alaposabban.
A lány a koordináták, no meg egy hirtelen döntés eredményeképpen egyik pillanatról a másikra a messzi és forró Brazíliába, a lüktető Rióba utazik, teljesen új emberek közé és új érzések forgatagába kerül. Egy kedves, újonnan szerzett barát segítségével elkezdi a kutatást a múltja után, s egy viharos és tragikus szerelmi történet tűnik elő a múltból a mindenki által jól ismert, a város jelképét adó Krisztus szobor árnyékában, mi pedig hirtelen az 1920-as évek Riójában találjuk magunkat. Nagyon tetszett, ahogy az írónő összeszőtte a fikciót a valós történelmi tényekkel, s a Krisztus szobor épülésével összefonódva követhettük nyomon Mai dédnagyanyjának, Izabelának sorsát.
Múltjának titkait felfedve a saját múltjának titkaitól is sikerült Maiának megszabadulnia, s az utazás közben még a szerelem és egy új kezdet reménye is rátalált.


Kíváncsian várom, hogy Lucinda Riley mit tartogat még nekünk a sorozat többi részében, bár ebből a részből kiindulva sok fantasztikus élményben lesz még részünk. :)

A könyvet köszönöm a General Press Kiadónak!

9/10

Zsófi


2017. január 14., szombat

Nina Stibbe: Szeretettel, Nina

Nina Stibbe, a húszéves leicesteri lány 1982-ben Londonba költözött, hogy egy különleges családnál bébiszitterként dolgozzon. Tökéletesen összeillenek: Ninának fogalma sem volt a főzésről, a gyerekgondozásról, és arról sem, kik azok a fura fazonok, akik néha vendégségbe mennek hozzájuk. A családtagok, akik azon vitatkoztak, hogy kell németül káromkodni, vagy mik az előnyei és hátrányai a darált pulykahúsnak, remekül szórakoztak Nina ügyetlenkedésein.

A Szeretettel, Nina a hazaírt levelek gyűjteménye, melyekben Nina lelkendezve ír "családi" életéről, a kiszámíthatatlan vendégekről és macskáról, akit mindenki imádott utálni.

Legeslegelőször a borítója fogott meg ennek a könyvnek, jó-jó most már akkor hivatalosan is nevezhettek borítófetisisztának :), de tényleg olyan kis vidám borítója van neki. Ha a kezetekbe fogjátok,azonban még mindenképpen csodáljátok (és természetesen simogassátok) meg a régies hatású gernicét is, mert az is tök jópofa. :)

A csinos külcsín elemzése után térjünk is rá könyv belsejére, azaz a tartalmára. Ami, ha jobban belegondolok pont olyan bolondos és jópofa volt, mint maga a borító (na, jó most már tényleg békénhagyom a borítót:)).

A történet elején egy kicsit nehezen sikerült belerázódnom ebbe a levélregény formába, és tulajdonképpen abba is, hogy szigorúan nézve ennek a könyvnek nem is igazán van története. De aztán a fő(levélíró)szereplő Nina zakkant személyisége és a könyv többi, szintén elég dilis szereplője mindent elvitt a hátán.

Nina elméletileg bébiszitterkedni érkezett Londonba, de tulajdonképpen inkább családtagként, mint dadaként van jelen a család életében. A felügyeletére bízott Sam és Will Frears-szal remekül közös hangra talált, sem a fiúkat, sem a tőlük sok évvel idősebb Ninát nem kellett félteni, ha egymás ugratásáról volt szó.

A levelezős stílustól való félelmeim alaptalanok voltak, mert végül annyira megkedveltem Ninát, a fiúkat, a dilis Mary-Kayt, hogy bizony szomorú lettem mikor az utolsó levelekhez érve el kellett engednem ezt a zakkant társaságot.
A történetet körüllengő hamisítatlan angolos hangulata is megmelengette a kis anglomán énemet.

Nina levelének szereplői egyébként mind valós személyiségek, és a levélíró leányzó még "arra sem vette a fáradtságot", hogy álneveket használjon, persze nekem még így is egy kis időbe tellett, hogy rájöjjek arra, hogy a mindenbe beleokoskodó, de jószívű Alan Benett az az Alan Benett, aki ezt a jópofa könyvet írta.


Már a történet olvasása előtt rátaláltam egy, a könyvből készült sorozatadaptációra, amiben nem más, mint a híres Helena Bonham Carter szerepel, de azt hittem, hogy ez még csak egy készülő projekt, közben rájöttem, hogy ez bizony már egy elkészült sorozat, úgyhogy hamarosan meg is lesem majd azt is.

Ha egy könnyed, angolos, mókás történetre vágytok, sok teával, egy kis 80-as évekkel, akkor a Szeretettel, Nina tökéletes választás lehet.

9/10

Zsófi

2017. január 13., péntek

Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi!

A világ macskaszemmel

Erzsébet Fenevadova minden idők legnagyobb celebritása. Egy igazi bundás királynő, szőrös fülű, bajszos díva, szupermodell, politikai szakkomentátor asszony... Sokoldalúsága szinte felsorolhatatlan, bölcsessége káprázatos - többek között ezért is teljesen jogos várományosa az elnökasszonyi posztnak.

Hívei tudják, hogy életük Erzsébet útmutatásai nélkül mit sem érne. Nagyságát gyakorta versben is megéneklik, az írástudatlanok pedig Erzsébet kifinomult ízlésének eleget téve tonhalban fejezik ki mélységes tiszteletüket.

Erzsébet jelenleg Budán, a Hotel Wardrobe Wellness Superior***** Elnöki Lakosztályában él. Sajnos szingli. Pillanatnyilag csak egyetlen, hozzá méltatlan udvari szolgálója, Gergely próbálja megteremteni a kivételes nagyságához illő körülményeket.

Erzsi és szolgálója, Gergely egy igazán nagyszerű páros. Ennyire érezni egymás rezdüléseit, ennyire alárendelni egymásnak mindennapi dolgainkat, csak két ilyen nagyszerű teremtmény képes. Nem is tudom, ki a nagyszerűbb, Gergely, aki képes Erzsébetet, ezt a gyönyörű, fenséges macskát ennyire kiszolgálni, mellette aludni az ágyban, ha lepisili az ágyneműt, akkor természetesen azonnal beindítani a fertőtlenítő mosodát, ha lehányja a gyönyörű szőnyeget, akkor kitakarítani, vagy éppen káromkodva a másik oldalra fordulni. szóval tehetség kell ehhez, hogy mindig tudja, mit kell éppen csinálni, hogy Erzsi elégedett legyen. Vagy sem.

A hangnem, amit Erzsébettel szemben használ nem biztos, hogy célravezető, de felettébb mulatságos, a vízipisztolyos módszer szintúgy, ezt régóta készülök már a zöldséges kiskertünket szaratónak használó szomszéd macskákon kipróbálni. Volt, hogy hangosan nevettem, sokáig. Hol azért, mert Gergely megmondta a magáét, hol azért mert Erzsébet részletezte, hogy Gergely hasalva nézte, amint ő a szaratóban a Sport-szeleteket nyomkodta. Aztán pedig ő nézte Gergelyt hasonló esemény közben. Az illusztrációk is nagyon jók, kifejezetten szerettem nézegetni őket.

De ne is vesztegessünk több szót Gergelyre, hiszen itt Erzsébet az egyéniség, aki tökéletesen tisztában van vele, hogy ő az evolúció csúcsa, maga az isteni tökéletesség, aki körül a világ és Gergely forog.

Bár ő is egyszerű kiscicaként kezdte, de felnővén megmutatkozott királynői méltósága és megtalálta magának a majdnem tökéletes háziszolgát, aki nagyon jól megtanulta a dolgokat, remekül tud púderillatú almot szitálni, enni ad és szállást biztosít Erzsébetnek. Néha érthetetlen módon megráncigálja, megdögönyözi a pofiját, de az Elnökasszony úgy van vele, ennyit ki lehet bírni, hogy mindig legyen friss Riomáré a hűtőben.

Erzsébet igencsak mozgalmas életet él, egyszer el is tűnt három napra, vendégségben is volt, vadászott is már, sőt egyszer már karácsonyfája is volt és kutyákkal is találkozott, no meg Gergely életének szerelmeivel. Mind a nagyon sokkal.

Időnként idegállapotba jön, és akkor nem olyan jó. Se neki, se Gergelynek. De ha békén hagyják őfenségességét, ha nyugodtan heverészhet naphosszat a macskabútoron, akkor ő a világ legnyugodtabb macskája. 


Nagyon-nagyon remek kikapcsolódás volt Erzsébet Elnökasszony életét megismerni, belelátni mindennapjaiba, minden tiszteletem Gergelyé, aki ennyire imádja őt, és ilyen tökéletesen gondját viseli. 

Nagy jövő áll még előttük, ha eljön az idő szavazzunk mindenképpen Erzsire! Puszi, Bea

A könyvet köszönöm a Libri Kiadónak!

10/10

Bea

2017. január 12., csütörtök

Carrie Hope Fletcher: Túlvilági szerelem

Ewie Snow-t idős korában, álmában, a szerettei körében ragadja el a halál. Ki az, aki nem ilyen békés eltávozásra vágyik? Amikor azonban megérkezik a mennyország kapujába, rá kell döbbennie, hogy újra huszonhét éves, és az ajtó nem nyílik. Ahhoz, hogy átjuthasson rajta, meg kell szabadulnia a lelkére nehezedő terhektől: három titoktól, amely fél évszázadon át nyomasztotta őt.

Fel kell tárnia titkait, mielőtt késő lesz. Evie csodálatos utazása során többet tanul az életről és a szerelemről, mint azt valaha képzelte volna, s talán a rég elvesztett szerelméhez vezető utat is sikerül megtalálnia.

Carrie Hope Fletcher az egyik legismertebb angol fiatal híresség, West End-énekesnő, YouTuber, író, ez a második könyve. Napokkal megjelenése után, ahogy előző kötete is, azonnal a Sunday Times első számú bestsellere lett.

Az év első könyve, amelynek értékelése feladja nekem a leckét. Induljunk el az elejéről, és talán majd meg tudom fogalmazni a gondolataimat. A történet kezdetén megismerjük Ewie Snow-t, aki éppen "ráébred" arra, hogy ismét 27 éves, csinos lány és régi, sok-sok éve nem látott lakásába próbál bejutni. Közben azt is megtudjuk, hogy idős kort megérve, éppen meghalt, és addig nem juthat tovább a mennyországba, amíg le nem rendezi a földön befejezetlenül maradt dolgait, fel nem tárja titkait. Ennek érdekében lehet újra fiatal.

Az eseményeken végigkíséri őt Dr. Liefde, régi házuk gondnoka, akihez szeretetteljes érzések fűzték fiatalkorában. Miközben a házbéli történéseket olvastam egyaránt eszembe jutottak Alice kalandjai és Roald Dahl csodálatos teremtményei, egy álom-fantázia-szüleményekkel benépesített hely volt az, ahonnan Ewienek meg kellett tenni a kezdő lépéseit a lezáratlan ügyeinek rendbetételére. 

Eleinte nagyon nem értettem Ewie-t, furcsálltam egyszerűségét, gyengeségét, nem értettem, miért is függ ennyire a szüleitől, és annyira nem is kedveltem meg. Az egész történet nagyon furcsa volt, mintha minden le lenne csupaszítva, nem voltak benne igazán mélységek, csak, mint a mesékben, amikor a királyfi és a királylány egymásba szeret és élnek együtt boldogan, egészen addig..., amíg... , és akkor rájöttem, hogy ez egy mese

Egy szép mese az életről, a meg nem tett dolgokról, bejárt és bejáratlan utakról, és innentől kezdve nem volt furcsa semmi, megértettem Ewie-t, megértettem a falat, Horace-t, a macskát, és gyönyörűszép motívumnak, ugyanakkor vicces momentumnak tartottam a Jó Fát. 

Ajánlom, hogy olvassátok meseként, ne az okokat keressétek, mint ahogyan a mesében sem elmélkedünk rajta sokáig, hogy a királylány miért ül a toronyszobában, a sárkány levágott fejét sem siratjuk, hanem belevetjük magunkat a történetbe, és átéljük szépségeit. Döntsük el mi magunk, hogy ki volt ebben a történetben a gonosz, ki a gyenge és ki az erős és bátor,  ki a király és a királyfi és hogy a szerelem kiállta-e az idő próbáját. 


Nagyon érdekes világot teremtett Carrie Hope Fletcher, az már biztos, olvasmányos, érzelmes, fantáziadús történet volt, mely könnyed és  egyszerű is egyben, érdemes megkeresni, megtalálni azt az utat magunkban, amelyen át közel kerülhetünk hozzá, bár nem lesz egyszerű, én is majdnem elvétettem. Szeretet, szerelem, remény, békesség, megbékélés lesznek a társaink e mese végén.

Köszönöm a könyvet a 21. Század Kiadónak!

8 /10

Bea

2017. január 11., szerda

Danielle Paige: Dorothynak meg kell halnia

Én nem kértem ezt. 
Nem akartam hős lenni.
De amikor az egész életedet - veled együtt - elsöpri egy tornádó, nincs más választásod, mint menni, amerre visz, nem igaz? Persze, hogy olvastam a könyveket. Láttam a filmeket. Ismerem a dalt a szivárványról és a boldogság kék kismadarairól. De azt sosem hittem volna, hogy Ózfölde ilyen. Az a hely, ahol a jó boszorkányban nem lehet megbízni, a gonosz boszorkányokról kiderülhet, hogy ők a jók és a szárnyas majmokat kivégezhetik lázadásért. A sárga téglás út még megvan - de már az sem a régi. Mi történt itt? Dorothy történt.
Azt mondják, sikerült visszatérnie Ózföldére. Magához ragadta a hatalmat és a hatalom a fejébe szállt. És már senki nincs biztonságban.
Amy Gumm vagyok - egy másik lány Kansasből.
Beléptem a Gonoszok Forradalmi Rendjébe.
Kiképeztek a harcra. És küldetésem van: Eltávolítani a Bádog Favágó szívét. Ellopni a Madárijesztő agyát. Elvenni az Oroszlán bátorságát.
Dorothynak pedig meg kell halnia.


Nem igazán olvastam még eddig ilyen mese átiratokat, mint amilyen ez a könyv is volt. Ózfölde és Dorothy történetének újragondolása viszont alaposan felkeltette a figyelmem, ugyanis szép kis korai emlékeket dédelgetek magamban a filmről, amint a tesómmal kiskorunkban karácsony alkalmával belemerülünk Dorothy színes és kalandos utazásába. Ezt a régi emléket kell dédelgetnem manapság magamban, ugyanis a filmmel ugye az a helyzet, hogy a fiúk ingerküszöbéhez mérten túl sokat énekelnek benne, tehát nem nézhetem meg csak úgy bármikor. Nem viccelek, a múltkor a következő párbeszéd zajlott le a fiúk között:
Titi: - Megnézzük az Ózt?
Bence: - Jó lenne, de hát olyan sokat énekelnek benne.
Titi: - Ez igaz, akkor nézzünk valami mást.

Egyébként ugyanezekből az okokból nem nézünk mostanság Disney meséket sem, a múltkor meg akarták nézni gyerekkorunk egy régi kedvencét, a Herkulest, de a sok éneklés (megjegyzés: én az összes számot kívülről fújom, de szerintnem ők is:)) miatt végül mégiscsak elvetették, és megállapították, hogy a Disneynek a fiúkra is gondolnia kellene és énekmentes változatokat is készíteniük a rajzfilmeikből... :)

E kis kitérő után térjünk is vissza a Danielle Paige által újragondolt Ózföldére, amiben nem voltak Disney-be illő boldog betétdalok, sem bájos Dorothy.
Főszereplőnk, a tizenéves Amy Gumm egyáltalán nem nevezhető tündérmesébe illőnek, egy lakókocsiban lakik, gyógyszerfüggő anyjával és egy meglehetősen szomorú múlttal, ugyanis jó pár évvel ezelőtt hagyta el őket az apja egy másik nőért, ráadásul éles nyelvének (bár megjegyezném, hogy a beszólásai mindig tök jogosak), no meg az iskola szadista cicababáinak köszönhetően a beilleszkedés, de még az elvegyülés sem megy neki valami fényesen.
No és még ha mindez nem lenne elég, jön egy tornádó is, ami az anyja patkányával együtt elrepíti Ózföldére.
Vagyis hát csak feltételezhetjük, hogy Ózföldére, mert a könyvbeli Ózfölde köszönőviszonyban sincs a filmbeli varázslatos világgal. Mindenhol szürkeség uralkodik, Ózfölde lakói pedig rettegésben töltik mindennapjaikat.
Amy Gumm jobb ötlet híján pedig szépen elindul a sárgaköves úton. A szürkeség és az Ózföldén uralkodó nyomott hangulaton kívül kezdetben én még nem sok mindenre gyanakodtam, Amy-t azonosítottam Dorothyként, a patkányát, Start pedig Totóként, persze tovább haladva a történettel meglehetősen nagy meglepetések értek. Találkoztam egy zsarnok, egyeduralkodó, domina Dorothyval, horrorfilmbe illő madárijesztővel, s a szobalányokat szabadon kóstolgató oroszlánnal. Meglepő módon nekem tetszett ez a sötét világ, az új gonosz Dorothyt pedig imádtam. 

A cselekmény meglehetősen pörgős volt, az egy idő után kiszámítható csavarok viszont a könyv vége felé a kedvemet szegték, értem ezalatt azt, hogy ennek a szegény szerencsétlen Amynek igazán sikerülhetett volna egy-két harci manővere legalább, de hátha majd lesz lehetősége a többi részben bizonyítania. Viszont remélem, hogy az a bimbódzó szerelmi háromszög, ami kialakulni látszik, mégsem fog majd tovább bonyolódni a folytatásokban, mert attól kikészülnék... :)


Összességében én magam is meglepődtem, azon, hogy tetszett ez az önmagából teljesen kifordult Ózfölde, kiváncsian vágok majd bele a következő részbe, amiben remélem Amy egy kicsit összeszedi magát, az ördögien gonosz Dorothyból pedig mindenképpen szeretnék még egy kicsit. :)

8/10

Zsófi

2017. január 10., kedd

Hartay Csaba: Holtág

Hartay Csaba harmadik prózakötete egy érzékeny kisfiú szemszögéből láttatva, álmokkal és látomásokkal kevert emlékekből építi fel a nikotinfüggő családfő agóniatörténetét. Papa egyre nehezebben kap levegőt. És ebben a záródó világban, a krónikus tüdőbetegség  erősödő fojtásában mind élesebben rajzolódik ki papa és Olivér ragaszkodása az élethez, csökönyös ragaszkodásuk egymáshoz. A kortárs magyar próza ott  a legmegrázóbb, ahol a mi életünket meséli el.

A Holtág egy mai vidéki család története, erős színekkel, csodaszép epizódokkal, a szeretet és az elmúlás egymás elleni harcának gyermekien tiszta ábrázolásával.

Féltem belekezdeni ebbe a könyvbe, nagyon sokáig csak nézegettem. Távol tartott tőle néhány hasonlóság, párhuzam, amit a saját emlékeimben felfedezni véltem. Ugyanakkor éppen ennyire vonzott is, és éppen azért, amiért nem akartam belekezdeni.

A halál, az elengedés nagyon érzékeny, fájdalmas megtapasztalás, nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki találkozott már vele. Annak, aki búcsúzott már el nagyszülőtől, rokontól, baráttól, és mint Olivér példájából megtudhatjuk, annak is, aki még nem. Aki csak fél tőle, aki csak próbálja elképzelni.

Köszönöm Hartay Csabának, hogy mindezen félelmeim ellenére én tudtam nevetni ezen a jól megkomponált, lélekemelő, ugyanakkor felkavaró és megrendítő történeten.  Az iszákos, dohányos, nagy pecás nagypapa és Olivér az unoka kettőse olyan szeretettel teli páros voltak, hogy az együtt töltött idejük megmelengette a szívemet, feltöltötte erővel és ez így nagy segítség volt abban nekem, hogy a végén háborgó szívem és lelkem az Olivérével együtt csituljon el. 

Imádtam nagypapa szövegelését, még a csúnya beszédét is, a történeteiért pedig egyenesen odáig voltam. Hogy igaz volt e, vagy sem, teljesen mindegy. Pedig egy megkeseredett ember volt, és mai szemmel nézve - 65 évesen - nem is volt öreg. De az unokája iránti szeretete szeretnivalóvá tette. Olivér is nagyon szeretetre méltó kisfiú volt, komoly, gondolkodó és szíve csordultig a nagypapa iránti szeretetével, rajongásával.

És akkor nagypapa egyszercsak beteg lett, kórház, intenzív osztály, Olivért teljesen letöri ez a betegség, nem tudja mihez kezdjen vele. Gondolatai csak nagypapával foglalkoznak, az iskolában rosszul teljesít, 11 éve minden gondolatára rányomja bélyegét a betegség, a kórház, az otthon nagymamája és anyukája között elsuttogott, halkan keringő mondatok, akik bár nem akarták a fiút ennyire bevonni a tragédiába, kívül hagyni sem tudták, hiszen az apa nélkül felnövő Olivérnek nagyapja jelentette az apát, a férfit, a példát, az erőt, mindent.

Nagyapa kórházba kerülése után a valóság, az álmok, az emlékek, a gondolatok kavarogtak, keveredtek, és néha már megörültem az események alakulásának, amikor rájöttem, hogy egy álomban járok. Amely éppen annyira volt zűrzavaros és képtelen, mint egy olyan álom, amiből úgy ébredünk fel, hogy "Te jó ég, milyen hülyeséget álmodtam!" A történet minden pillanatban meg tudott lepni, mert, amikor már éppen utat törtek volna a könnyeim, azokon keresztül nevetnem kellett, mert olyan különös kalandjai voltak a nagypapának az álmokban, hogy megkérdeztem magamtól, hogy most nevetek vagy sírok.


Mindeközben a szívem szakadt meg Olivérért és a nagypapáért, sajnáltam ezt a kisfiút, akinek meg kellett birkóznia a rajongva szeretett ember elvesztésével, magában a gondolataival, az álmaival, szembenézni betegséggel, halállal, és sirattam nagypapát, akin már csak a szeretet segíthet, az a szeretet, amely segít neki megtenni az utolsó lépéseket, az a soha el nem téphető kötelék, amely Olivérhez köti. Ez a szeretet segített Olivérnek is, meg egy zseniális fejezet, amit Hartay Csaba odatett még nekünk a végére, a "visszavont mozdulatok háza." 

Mosolyokkal, vigasztalással, érzelmekkel megerősített felzaklató történet, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok. Kedvencem lett.

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!

10/10

Bea