2018. május 3., csütörtök

Thriller csütörtök: És bebújt az ördög

Ania Ahlbornnal ez a második találkozásom volt. Már az első találkozásunkor, a Vértestvérek után megállapítottam magamban, hogy Ania amilyen kis konszolidáltnak és szimpatikus személyiségnek tűnik, ahhoz képest, elég beteg és sötét könyvet tud írni. Biztos ti is csináltatok már ilyet, nem? Hogy összehasonlítottátok az író portréját a hátsó borítóról a történettel. :)


Rövid megemlékezés a Vértestvérekről: a stílus nagyon tetszett, és a hangulat is, amit az írónő teremtett, a történet pedig kellőképpen beteg volt és félelmetes, viszont a végére mégis volt egy kis hiányérzetem. A stílus oké volt, nagyon is, a de a történet alakulása a könyv végére érve, valamiért egy kicsit kevés volt nekem.
És pont ezek miatt vágtam bele kíváncsian a rendkívül megnyerő című És bebújt az ördögbe is.

A stílus, a hangulatteremtés ebben a könyvben is csillagos ötöst érdemel, de tényleg.
Az eseményeket egy tízéves kisfiú, Steve szemszögéből ismerhetjük meg, akinek van egy seggfej nevelőapja, egy anyja, aki félrenéz, mikor az előbb említett semmirekellő nevelőapa erőszakos nevelési módszereket alkalmaz, és van még szegénynek egy szintén semmirekellő bátyja, aki ideje nagy részében a kanapén heverészik, és nem igazán vesz tudomást Stevie-ről.
És ha mindez még nem lenne elég, egy nap a legjobb barátja, Jude, akire bármikor számíthat, eltűnik.

Stevie nagyon elveszett lesz és nagy erővel veti bele magát a barátja utáni nyomozásba. 

Nyomok után kutat az erdőben, s furcsa történeteket hall a vegyesboltban dolgozó öregúrtól egy, az erdő közepén álló házról és folyton elkóborló állatokról. Egyik este az udvarukon valami nagyon különös dolgot lát, ami nem hagyja nyugodni.

Aztán Jude pár nap múlva előkerül... de nagyon megváltozik, Stevie szinte rá sem ismer.


Van itt még nekünk egy erdő mélyén eldugott házunk, egy elkeseredett fiatal özvegyünk, és egy sok-sok évvel ezelőtt eltűnt kisfiunk is.

Jó kis borzongatós történet volt ez. Néha egy tábortűznél elmesélt rémtörténetre emlékeztetett, de emellett nagyon is valóságos és félelmetes volt. Az erdő közepén álló ház volt a kedvencem, az olyan élő, és eleven volt, hogy még mindig itt látom magam előtt, és még mindig borzongok! :D
Stephen King hatása egyértelműen érezhető a könyvet olvasva, de nem zavaró, hanem amolyan kellemes módon. :)

És végre, igen! E könyv esetében a történetet is pont ugyanolyan jónak találtam, mint a hangulatot és az atmoszférát, amit Ania Ahlborn teremtett.

Azért még a befejezést nem tudom szó nélkül hagyni, amikor az utolsó lapnak is a végére értem egy egyértelmű "ahh, hát ez meg így volt?" típusú felkiáltás szakadt ki belőlem, de aztán egy emésztés után már nem is gondoltam olyan furának ezt a fajta befejezést, sőt!

8/10

Zsófi

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése